Ma volt egy nemzetközi kajavásár az egyetemen.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden osztálynak készítenie
KELLETT valami kaját, amit aztán eladott az ott tömegelő kis kínaiaknak. Én úgy
általában benne vagyok a főzőcskében, de amikor KELL valamit csinálni, azt
nagyon tudom utálni. Ehhez jött még, hogy kitalálták az osztálytársak, hogy
gofrit kell csinálni. Ahhoz pedig gofrisütőt kell venni. Azt pedig adjuk össze. Juhéjj, és mit
csináljunk vele utána…?
A német lányok odatették magukat nagyon, vettek
hozzávalókat, kikeverték a tésztát, elhozták a cuccot. Nekem
tulajdonképpen csak tegnap esett le, hogy ők OTT HELYBEN akarják megsütni a
tésztákat!
Az én (önként vállalt) részem a marketing volt: plakátokat gyártottam meg
szórólapokat. A plakátok egy része a kukába került, miután a figyelmes
takarítónők az összeset letépték (nem leszedték!) a lépcsőházból. Elég pipa
voltam. Vagy nem is pipa, inkább
csalódott meg megbántott, hogy az én kis plakátjaimat olyan kegyetlenül
széttépték és kidobták… A takarítónők olyan kis bután néztek, amikor mondtam,
hogy ne vegyék le, mert a holnapi programhoz kell. Mondták, hogy jaj, elnézést… de az a
pont leszarom kifejezés volt az arcukon. Másnapra a következő egyharmad is
eltűnt… :) A
tanárok viszont odavoltak, hogy milyen jók lettek a poszterek (amik még
megmaradtak)!
A szórólapokkal is kicsit felemásra sikerült a helyzet: egy
részét kiszórtam kínai diákoknak, másik részét pedig egy osztálytársamnak,
akivel megbeszéltük, hogy odaadjuk a diákoknak ebédidőben. Erre ő elment, és
kitette a vásáron az asztalra több órával később… de akkor már minek? Nem
igazán értettem, hogy mi járhatott a fejében. :)
Lehet, hogy ez is valami kulturális különbség…
Szóval gofri és palacsinta lett a menü egy kis teával (ez utóbbi
nem fogyott egyáltalán). Én egy dologban biztos voltam: palacsintát nem fogok
sütni. Van ugyanis egy nagyon mélyen berögződött élményem, amikor magyar partit
csaptunk Németországban, és egyedül kellett megcsinálnom 60 palacsintát. Nekem
akkor elég hosszú időre elég lett a palacsintasütés témából.
És természetesen az lett a vége, hogy ott találtam magam egy
wok (!) mellett, amint palacsintát sütök 3 jüan darabjáért…. a vásárból nekem
leginkább vevők képe maradt meg - deréktól lefelé. A kínaiak ugyanis meg voltak
veszve palacsintáért és a gofriért is, úgyhogy vagy két óráig sütögettem a
palacsintákat. Kínában lehet palacsintát kapni, de mind sós, tojást és húsokat
pakolnak bele. Mi meg adtunk almát, banánt, csokiszószt… azért jó cucc lett.
Gondolom, mert én nem kóstoltam :)
Egyébként ti észrevettétek, hogy minden palacsintasütőnek - pláne woknak - mennyire más a lelkivilága...? Állatira ki kell tapasztalni, mire tudsz velük bánni. Nekem ezt pont azután sikerült, hogy egy tanár elment, miután várt 10 percet, hogy egy nyamvadt palacsintát adjak neki, mert az előzőeket mind odaégettem...
A többiek kajáiból egyébként nekem nem sok maradt, csak egy kis forralt bor.
Na, jó, igazából három pohárral is ittam…
![]() |
| Itt még csak készülődünk |
![]() |
| Konfuciusz szellemében toljuk... |
![]() |
| A német lányok, akik nagyon odatették magukat |
| Én, amint küzdök a palacsintákkal |



